16.7 C
Budapest
2020. május 25., hétfő
Elemi.hu
Hírek Kiemelt Vélemény

Rendszervált(oz)ás, vagy amit akartok!

Két héttel ezelőtt a kormányoldal jeles nappá tette az 1990-es első, szabad és független, demokratikusan megválasztott országgyűlés első napjának évfordulóját. Vagyis erős kormányzati üzenettel jelképes ünneppé emelték a változás tényét, hogy hazánk sok évtizedes elnyomás és megszállás után szabad választások útján működhetett végre.

Rendszerváltás, vagy rendszerváltozás, bárhogy nevezzük a folyamatot tény, hogy 1989. október 23-án kikiáltották a szuverén magyar köztársaságot. Az egypárti diktatúra rendszerét ezzel de iure is, plurális (többpárti) demokrácia váltotta fel. A szabadság fogalma demagóg szocialista kliséből egy csapásra a társadalom egészét átfogó, új és valódi jelentéssel bíró ideológia, vezérlő elv lett. Mindenekelőtt pedig a történelmünk talán legnagyobb várakozásaival és reményeivel telve kezdte meg a rendszert váltó, változtató magyarság, rég kiérdemelt önrendelkezése nyomán az új, független, és demokratikus országlását. Most, egy generációval később, 30 év múltán ide kívánkozik a kérdés:

Beteljesítette-e vált(oz)ás és az új magyar rendszer a hozzá fűzött várakozásokat és reményeket?

A rendszervált(oz)ás szerintem az utókornak az ezredfordulós magyar történelem egy sokat vitatott pontja lesz. Az, hogy a rendszervált(oz)ás bekövetkezett, abszurd mód talán éppen a marxista „történelmi szükségszerűség” fogalommal írható le utólag a legjobban. Szükséges és elkerülhetetlen volt ugyanis az eljövetele nemcsak Magyarországon, mert a moszkvai piramisjáték mindenütt, Szovjetunióban és szovjet befolyású országokban végképp tarthatatlanná vált. Kifelé is, belülről is. Ez legközvetlenebbül a gazdasági, pénzügyi csődök mentén látszott, amelyeknek a mértéke már olyan volt, hogy azok nyomán megállíthatatlannak bizonyult a kommunista államokban a változás mélyről jövő társadalmi igényének eszkalálódása. Lengyelországban például több éves masszív nemzeti ellenállás bontakozott ki, szakszervezeti mozgalomként juttatván győzelemre a szabadság ügyét, Romániában forradalom tört ki és népítélet végzett a diktátorral és feleségével, Magyarországon pedig „kerekasztal tárgyalások” keretében zajlott a rendszervált(oz)ás.

A kerekasztal-tárgyalások

A rendszervált(oz)ás hazánkban alakilag zökkenőmentesen ment végbe. Lett minden egy csapásra: azonnali és mindenhová érvényes útlevél, minden fajta párt és egyesület, megannyi újság, és persze a boltokban minden, ami nyugati, menő. A népköztársaságból köztársasággá lett magyar állam egy-kettőre maga mögött hagyta a szocializmus apparátusát, bürokráciáját és az állampárti működést. Éppen csak módosítani kellett egy kicsit az Alkotmányt, gondosan átcímerezték, átnevezték a középületeket, átszámozták a törvényeket, s egy egész csomó szocialista kifejezést hatályon kívül helyeztek, élükön az „elvtárs”-sal. Rehabilitálták és újra temették Nagy Imrét, és – kívánságának megfelelően – még csak nem is azok, akik elítélték.

Több évtizede visszafojtott sóhajok szakadtak fel a mellekből, helyreállítódni látszott hazánk megszállt országként kisiklott sorsa.

Első intézkedésként újsütetű honatyáink eltörölték a halálbüntetést, pont akkor, amikor már nem a diktatúra jogi köpenybe bújtatott gyilkossága, hanem a törvényes és demokratikus rend legsúlyosabb, elrettentő szankciója lehetett volna. De a diktatúra alól felszabaduló államrendben nem volt helye a halálbüntetésnek: születőben volt a magyar liberális demokrácia.

Akkor, valamiért fel sem merült a felelősségre vonás, elszámoltatás és jogorvoslás a demokratizálódás kapcsán, és nyilván nem véletlenül. Volt egy hallgatólagos megegyezés arról, hogy a gyors és békés váltás érdekében az említett dolgok elmaradnak, és az MSZMP „megúszhatja”. Hogy miért? A bosszú eleve távol áll a magyar néplélektől, és igaz volt ez a három évtizeddel ezelőtti hangulatra is. Semmi forradalmi, vagy népfelség alapú elégtétel indíttatású mozgás sem volt tetten érhető. Nem hasonlított 1956-hoz. Inkább hasonlított egy ismerős május elsejéhez, zászlós, éljenzős „szabad” felvonuláshoz. Az emberek nem kívántak vért, a múltat le akarták zárni. És jobban esett nemesnek lenni bűnöseinkkel szemben és fátylat borítani a múltra, a végre megszerzett szabadsággal derűsen, reményekkel teli nekivágni a jövőnknek. És ez – legyünk őszinték – akkor és ott rendjén is volt így.

A történelmi pátoszt mellőzve, azonban nyilvánvaló volt a gyakorlatiasabb ok: jobb volt jóban maradni az „elvtársakkal”, akik egyvalamihez mégis csak jól értettek: Magyarország működtetéséhez.

Az újdonsült, rendszerváltó politikai pártoknak és táboraiknak valójában fogalmuk sem volt arról, hogy kell egy országot vezetni, vagy akár csak a szemét elszállítását biztosítani.

Elkélt az elvtársi segítség, a minisztériumi háttérintézményeknél, tanácsokból lett önkormányzatoknál, persze csak a háttérben… Közben az MSZMP is „demokratizálódott”, a még Kun Béláék alapította magyar kommunista kaszt pártja nevet változtatott (nem először), így a kommunista MSZMP-ből 1990-ben demokrata MSZP lett. A kommunisták is rendszert váltottak, oly annyira sikeresen, hogy teljes joggal és a ma született bárány ártatlanságával be is  jutottak rögtön a Magyar Országgyűlésbe.

Összehasonlításképpen: el tudjuk képzelni, hogy az NSZK első háború utáni törvényhozásában náci utódpárt, korábbi náci tisztségviselőkkel legitim mód ülésezhessen? Vagy el tudjuk azt képzelni, hogy a francia jakobinus konvent egyik küldöttje egy korábbi királyuk, valamelyik Bourbon lehetett volna? Nehezen, igaz azokat a rendszereket kivégzésekkel tüntették el. Nekünk meg maradt a tanulság: így jár az, aki kerekasztalt választ a rendszer váltásának, változtatásának jóhiszemű eszközéül.

Egy szó, mint száz, ennél faramucibb, pacifistább és jámborabb hatalomváltást még nem hordott a hátán a Föld. Ekkor mondta Hofi Géza: „Te érted ezt? A párt nevéből csak a „munkás”, az ország nevéből csak a „nép” maradt ki, a többi maradt…”

A rendszerváltás utáni, legégetőbb, hogyan tovább? –kérdésre elégtelen volt még a legnagyszerűbb és legnemesebb hazafiúi akarat is a professzionalizálódás, telekommunikációs- és marketingforradalom, a tőkeáttételek, és kereskedelmi hálózatok globális időszakában. Így az első szabadon választott kormány csúfos bukásra ítéltetett. S velük egyúttal a nemzeti attitűd is nevetségessé vált, amelynek egyébként néhol zavaros, sokszor indulatokkal és sajnálatos túlzásokkal is teli képviselése, minimum visszás hatást szült a frissen dekommunizálódott társadalomban. Abban a négy évben a teljes történelmi nemzeti attitűd, a szuverén magyar állam történeti előzményeiből fakadó keresztény-konzervatív paletta tönkrement és ellehetetlenült. Ebben az önmagát szocialistának nevező párt, és az előző rendszer haszonélvezői hálózatai vastagon szerepet játszottak. Valójában épp így, ellenzékből zúzták szét a történelmi pártokat egy másik rendszert váltó időszakban, a negyvenes évek végén. Kísérteties…

“Balliberális”: az SZDSZ árulása nyomán új fogalom született Magyarországon 1994-ben

A jobboldal 1994-es, történelmi bukása után a magyar kommunisták kasztja az új rendszerbe olyan erősen robbant vissza, mintha csak a régi szép Hazafias Népfront listák idejében lettünk volna. Mert „Kádár népe”, amely jobb szerette a vége felé már, ha csak a következő elalvásig kell tervezni, visszasírta a jó puha diktatúrát, a meleg sör koronázta szocialista napokat. Visszasírta a diktatúra csalfa „biztonságát”, ahol minden egyértelmű volt és mindent megmagyaráztak helyettünk és nekünk. Azt a pártállami létet vágyta a szabad, többpárti rendszer embere, amelynek mértéke nem ez az új szabadság, hanem a jól ismert szolgaiság. A szabadság eljövetele pedig természetes módon hozhatta volna az erkölcsi elégtétel bizonyos közmegegyezésen alapuló formáit: ha mást nem is, de a szocializmusból felszabadult állam legalább törvénybe iktathatta volna, hogy az előző rendszer emberei az új rendszerben semmi módon, semmilyen beosztáshoz, hivatalhoz ne juthassanak az államigazgatásban.

Az elszámoltatás, akárcsak az állami, állampárti vagyonleltár erejéig is, fel sem merült.

A jóvátétel és az igazságtétel valahogy az első szabadon választott kormány, és válságos időszaka, munkahelyvesztések, infláció, áremelkedések ellen irányult: s, hogy nemcsak nálunk alakult ily bizarr módon a rendszert váltott demokrácia, jól mutatja az ún. „varsói gyors”: a lengyelek és a csehek után hazánkban is visszahozták a régi rend elvtársaiból lett, idős, joviális, immár demokratákat: valójában a korábbi biztonságos világot akarták megszavazni a csalódott tömegek.

Ez az általános társadalmi sóhaj pikáns módon lett táptalajává, az azóta csak balliberális politika néven elhíresült országlók számára. A váltást követő, majd ezredfordulós nemzeti-keresztény kísérletek nem tudtak választ adni e sajátos társadalmi igény kielégítésének kihívására, és érdekes módon a nyugat nagy rendszereihez sem a jobboldali kormányok, hanem a posztkádári nomenklatúra tette azt meg, kiegészülve a nemzetköziség új szentsége, a liberalizmus mentén.

A diktatúra-gyökerű, nemzetköziségben új erőre kapott balliberális vezetés három kormányzati időszaka nemhogy megnyugvást, reményt hozott volna a magyarság számára, de indokolatlanul nagy lemaradást okozott:

megtapasztalhattuk az állami megszorítások okozta nyomort; az állami tétlenség okozta kiszolgáltatottságot, és megéltük úgy, mint előtte még soha, az állami válságok okozta eladósodottságot. Pedig – emlékezzünk csak vissza! – a rendszerváltó szándék gyarapodást, boldogulást, erősödést ígért a szocializmus nyomorúságos, tehetetlen és szegény valóságából.

A fentiekből talán csak egy tanulság érdemes arra, hogy itt levonjuk: a rendszerváltás nem az volt, aminek mi gondoltuk, vagy akkori, mostani aktorai vélik. Nem a nép váltott rendszert, nem a szuverén magyar nemzet váltott rendszert. Hanem a régi rendszer váltott rendszert, a szovjet szocialista rendszert a nyugati kapitalista rendszerre. 1990-ben nem a mi rendszervált(oz)ásunk történt meg, bármennyire is hízelgő lenne azt gondolni, hogy csak úgy, egy csapásra meg lehetett szabadulni az uralkodáshoz szokott és arra szakosodott magyar kommunista kaszttól. És talán érdemes lenne újraértékelni az első, szabad és független Parlament történelmi szerepét, hiszen a szocialista diktatúra működtetői válhattak és váltak a plurális demokrácia szereplőivé. És ezt azok tudják a legjobban, akik épp harminc éve ülnek a szabad, független és demokratikus hazai törvényhozásban. És ők azt is jól tudják, mi is történt harminc éve valójában:

Rendszerválto(z)ás, vagy amit akartok!

Joó György – elemi.hu

Kapcsolódó híreink

Eltűnt egy baba és 16 éves anyja karácsony első napján

Szabó Norbert

Önkormányzati választások: Október 13.

bojtilaszlo

Halálra késelt egy 25 éves férfit tegnap éjjel egy három fős társaság Budapesten

Dunai Tibor

A tartalom és a hirdetések személyre szabásához, a közösségi médiafunkciók és a forgalom elemzéséhez, ez az oldal sütiket használ. A webhelyünk használatával kapcsolatos információkat a közösségi média-, reklám- és elemző csapatunk más olyan információkkal is összehasonlíthatja, amelyeket Ön adott meg, vagy amelyeket a szolgáltatásai használatából adódóan gyűjtöttek. Elfogad Bővebben