Náci, náci, náci!

Ma már mindenütt úgy szórják a náci jelzőt, mint farsangi bulin a konfettit. Halljuk nap, mint nap, mondják reggel, éjjel meg este. A magyar történelemben még soha ennyiszer nem röpködött a náci bélyeg, mint napjainkban a szabad, demokrata pártok idejében, a globalizmus európai uniós jogállamiságának idején. Soha, beleértve a 30-as, 40-es éveket is. Ugyanígy a fasizmussal való bélyegzés a kommunista diktatúra koncepciós perei, a magyar társadalom legelnyomottabb, legjogfosztottabb időszakában sem volt oly gyakori, mint ma.

Miért? Hiszen mindenki tudja, hogy a nácizmusnak vége lett egyszer és mindenkorra. A fasizmus fel sem üthette fejét. Viszont volt bolsevik proletárdiktatúra, a házmesterből lett népbiztosok gyűlölet,- és rablórémuralma, majd szovjet megszállás biztosította a sztálini diktatúrát, hogy aztán még legaljasabb mód munkásőrséggel is őrizzék, túl hosszan a szocialista állampártiság kádári diktatúráját. Ezek a magyargyilkosok náciztak végig. És ezek utódai, a marxista liberális doktrínetek náciznak ma, rákontrázva hazug elődeikre. Ezek fasisztáznak, felerősítve a múlt barna és vörös propagandáját, amely ezeknek: politikai hagyományuk.

Miért? Mert aki náci mód nácizik, az maga a náci. Mert valójában ők maguk azok, akik fasiszta, náci és kommunista propaganda hatványozásával a hajdani nácikat, fasisztákat és kommunistákat megszégyenítő módon ma nácik, fasiszták és kommunisták. Ők pedig azért azok, mert ők azok, akik a nemzetköziség szűrt és irányított hátterét használják és elárulják a hazánkat híven hajdani külkiszolgálói őseikhez. És ők azok, akik gyűlölet-kommunikációs áradatot zúdítva a mai magyar emberekre, a szabadság eszméjének totális és ellentmondást nem tűrő, bizarr sulykolásával.

Ahogy régen is szabadságot hazudtak a a rabságban tartó elnyomók, most is szabadságot hazudnak a liberalizmus beszéddiktátorai. A nácizók. A náci mód nácizók. Az igazi, mai nácik.

Joó György