Gyalázat! – vélemény a tápiósági tüntetés kapcsán

By on 2019.12.02. 0 133 Views

Gyermekek. Amióta világ a világ, a gyermekek minden kultúrában, közösségben a legszentebb, legsérthetetlenebb minőségükben nevelkednek. A legtermészetesebb felismerés ugyanis az élet szereplői körében, hogy az utódok védelme az elődök kötelessége – ekképp válhattak korábban ők is utódokból elődökké. Vagyis a fajfenntartás és az élet szentsége már az állatvilágban sem a szaporodás tényében nyer hangsúlyt, hanem annak biztosításában, amit egész egyszerűen úgy fogalmazhatunk meg: a nagyok vigyáznak a kicsikre, hogy azok majd e védelem nyomán nagyok lehessenek, s ekképp élhessen és túlélhessen – maga az élet.

E bevezető tisztázás szükséges akkor, amikor a tápiósági gyalázat kapcsán szomorú kötelességként kell foglalkoznunk hazánkban a pedofília sajátosan emberi jelenségével. A gyermekek védelme ugyanis az ember esetében messze nem merül ki pusztán a felnövekedés biztosításában: nevelés, oktatás összetett és hagyományozott minősége teszi teljessé a felnőtté válás folyamatát. Nem véletlen, hogy a legeltérőbb szokású csoportok esetében is közös az, hogy a gyermekek védelme univerzális (vagyis a homo sapiens sapiens tulajdonsága) nemcsak a puszta fizikai, vagy lelki bántalmazásokkal szemben. Hanem különösen védendő a gyermek a felnőtt szexualitástól a szexuális érés előtt. Itt álljunk meg.

A magyar nyelv lényeglátása érhető tetten a “megrontás” szó használatában. Hiszen amit “elrontanak”, az javítható, helyreállítható. De, ami “megromlik”, nincs mit tenni. Az már csak eldobható. Véglegesen elpusztul, nem csinálható vissza: hiszen nincs az a technológia vagy tudomány, ami a záptojást frissé teheti újra… Tehát a megrontás kifejezés, ami tudatos emberi tevékenység, arra utal, amit a gyermeki lélek elszenved: végleges pusztítás, egyfajta totális természetfelettiség, ha úgy tetszik, maga a gonosz, ami mint egy fekete lyuk nyeli el elszenvedőjét, a gyermeket. Ez nem a természet rendjének megfelelő elmúlás. Állítom: ha Isten mindenhatósága a teremtés, akkor az emberé a pusztítás. A megrontás tehát nem az életet vagy a létet pusztítja, hanem a lelket, ráadásul a gyermeki lelket.

A hírek szerint a tápiósági „pedofil” „kezelésekre” jár. Én nem használnám a “pedofil” kifejezést. Az orvostudománynak félő, nincs helye akkor, amikor egy gyereket megrontanak. Legalábbis a mai, liberális felfogás formájában, amikor egy ilyen elkövető otthonról járkál ún. kezelésekre. A tett súlyossága kizárja, hogy az elkövető simán “beteg”, vagyis gyógyulásra esélyes, sőt gyógyítandó, ez önmagában felháborító. A gyermekek meggyalázása nem gyógyítható, mert nem betegség, hanem a rendszer pusztító kódja, az emberi működés egyébként csodás végtelenségének egy bizarr abnormalitása, amelyet azonban ki lehet (és ki is kell) iktatni. Ezt egyszersmind csak az teheti meg, aki felismeri ezt magában, és a természetes társadalmi-morális finombeállítással bíró életetika mentén megelőzni igyekszik, hogy a tragikusan fakadt vágy soha, soha ne tárgyiasulhasson. Valójában ez a kulcs, valahogy úgy, mint az AIDS esetében: csak megelőzni lehet.
De megelőzést, vagy e bűn szörnyű szaporodását szolgálja-e, ha a liberalizmus életellenes hiúsága ezúttal is a valóság ellenében fakadó abszurd jelenségeket eredményez? Mert ma Magyarországon is a liberalizmus e kóros, hamis tartalommal töltött tombolása érhető rendre tetten. A “mainstream” (a fősodratú befolyásológépezet) szélsőségesen szabados világdiktatúra épülését szolgáló hazugságai archetípusa a szexualitás kiterjesztése a kóros, gyilkos, pusztító emberi megnyilvánulásokra. Az USA és Hollandia törvényességet ad a gyakorló gyerekgyalázók “véleményének”, ami olyan utópisztikus szürrealitásokhoz vezet, hogy bejegyzett egyesületi formában, szabadon követelhetik vágykórságuk kiélését, pusztításuk tényét “másságnak”, “betegségnek” hazudva (lásd a szexualitás és pornográfia életkori leszállítása 12 korra).

Szomorú tény, hogy a Mi Hazánk volt az egyetlen párt, amely szót emelt és tettre készen reagált a szexuális bűnöző szabadon bocsátásának hírére. A bűnismétlés szinte borítékolható volt, és bizony az egyik gyermek áldozatnak leírhatatlan dolgokat kellett átélnie akkor, amikor iskolába menet a buszon, támadóját kellett szabadon, védtelenül újra látnia. Néhány kérdés a végére: Ki fogja felkészíteni a szülőket arra, hogyan védjék meg gyermekeiket attól, hogy ilyesmit átéljenek? Ki bízhat az állami jogszolgáltatásban akkor, amikor a bizonyítottan (bevallottan) gyerekgyalázó hajlamú és gyakorlatú elkövetőket visszaengedik oda, azok közé, ahol bűnét elkövette? És végül: a kommunizmus és a nácizmus után a liberalizmus lesz a következő diktatúra, amely százmilliókat taszít halálba, nyomorba és családokat tesz tönkre?

Rajtunk múlik.

Joó György – elemi.hu